Nagy szavak

 Miért kell egy egész nap a szerelmeseknek? A párkapcsolatban élőknek, amúgy is van egy csomó ünnepük. Az első csók, az első tánc, az első találkozás, az eljegyzés, az esküvő évfordulója, és igazából, egy jó párkapcsolatban élőknek már a kedvesükkel való együttlét is maga az lehet az ajándék. Akkor miért kell a várost rózsaszín szívekbe, és vörös rózsákba bujtatni?!

Az egyedül állóak, még ha tagadják is, a legtöbben szarul érzik magukat, rájönnek, hogy egyedül vannak, és emiatt bánatosak lesznek, emiatt rossz döntéseket hoznak, és bárkinek igent mondanak egy randira, csak hogy jobban érezzék magukat, ne érezzék a magányt.

Ez az ünnep ráerőlteti az emberekre, hogy azt mondják, szeretlek. Hogy egy csomó nyálas és nem őszinte dolgot mondjanak a másiknak, ahelyett hogy akkor mondják, amikor tényleg eljött az ideje.

Egy szingli ma körbetelefonálta az összes barátját, hogy ne érezze magát egyedül. Egy másikat majdnem elütöttek reggel, fejbe vágta egy nő reggel a héven, és agyontaposták a csizmáját, ja és este egy dupla csokis croissant és egy kakaót tömött magába, hogy belül melegítse valami, ha már kívül rideg a világ vele, akkor belül ne fázzon. Egy harmadik szingli szerelmes levelet kapott, és a végén, amikor már elhitte, hogy fontos lehet valakinek, kiderült, hogy csak vicc volt, csúnya vicc, ráadásul a villamoson megbüntették, mert lefelejtette, hogy tegnap lejárt a bérlete.

A marketingnek jó, az egyedelülállóknak katasztrófa ez a nap. Mert a magány érzése ha egyszer magával ragad nehezen  enged, nem úgy mint a szerelem, ott elég egy rossz szó, egy mozdulat ,és az ember örökre kiábrándul. 

Igen, az a bizonyos rettegett valami. Mindenki fél tőle, vagy ha nem is fél, izgulni mindenki izgul. Hát igen ugyanis a szerelem, a jó kamaty vagy hasonló dolog miatt megyünk bele ebbe a kiszámíthatatlan helyzetbe. És akkor ott vannak a kérdések, ha a szerelmet keressük, hagyjam, hogy megcsókoljon, vagy ne? És a többi…

De ha belegondolunk a másik fél is épp oly izgatott, mint mi. És különben is mi van, ha nem szimpatikus, vagy épp ez az ?! Attól félünk, mi van ha szimpatikus? Mert lehet, hogy mi nem tetszünk neki, elszúrjuk egy rosszkor elhangzó szóval……. Na igen ez már komplikáltabb esett, mert meg akarunk felelni. És ez sokszor a negatív, az ellenkező irányba mozdítja a dolgokat.

Én ettől félek, nem attól, hogy nem lesz szimpatikus, mert ha nem tetszik fölénybe vagyok, én döntöm el mi lesz, és ez megnyugtat, az idegesség eltűnik. De ha szimpatikus, rögtön megjelennek azok a bizonyos pillangók, és görcsölni kezdünk. De miért is?! Mi sem tudjuk valójában.

Valaki azt mondja a vakrandi a nagyon elkeseredettek számára van, szerintem nincs igazuk, izgalmas és közben magunkról is sok mindent megtanulhatunk, és ott van a lehetősége annak is, hogy a semmiből valami lesz, a pillangók és görcsök ellenére is……

 Mi számít normálisnak?

A normális az átlagos, a társadalom által elfogadott. De ha az áltagos nem normális, akkor a nem normálisból normális lesz….

Ez tehát egy nagyon képlékeny szó, mindig változik a jelentése, és sosem lehetünk biztosak abban, hogy tényleg igaz-e arra, amire értjük.

Mindenkinek más a normális, de akkor a kapcsolatokra levetítve mi a normális?

Ha egy tini lány összeáll egy negyvenes hapsival az normális? Elítélhető-e apakomplexusra hivatkozva, vagy ez normális, hisz nem a kor a lényeg? Az azonos nem vonzalma normális? És ha szerintünk nem, akkor jogunk van-e ahhoz, hogy el is ítéljük?

Szerintem senkinek nincs joga ezt elbírálni, amíg nem ismerjük az adott személyt. Véleménye mindenkinek lehet, de ítélni, nem jogos a másik ismerete nélkül.

Normálisnak lenni nehéz, mert mindig változik a jelentése. Ráadásul minél többféle emberrel beszélünk, találkozunk, annál inkább láthatjuk, hogy kinek mi az, és hogy ez sokszor mennyire eltér.

Akarunk-e és tudunk-e normálisak lenni tehát?!

Tévedés. Mindenki tévedt már. Nem véletlen az a mondás, hogy tévedni emberi dolog. De időben rájövünk? Vajon sosem késő rájönni? Mi is az a tévedés, mit takar ez a szó. Nem szeretjük elismerni, ha tévedünk, én meg pláne nem. De van, hogy ’’muszáj” ahhoz, hogy a dolgok zökkenőmentesen menjenek tovább, vagy csak simán, menjenek. De a tévedés beismerésével egy adut adunk egy másik ember kezébe, tehát ha nem vigyázunk, hogy kinek ismerjük el, azzal könnyen nagyot hibázhatunk. Van mikor nem jó ötlet beismerni, hiába jöttünk rá, de ha szeretünk valakit, nem kéne megtisztelni azzal, hogy elismerjük?

A tévedés tényleg emberi dolog?

Ha én tévedek, ami szerintem nem sokszor fordul elő, de persze ez nem biztos, hogy így is van, azt ritkán ismerem el, pont e miatt a félelmeim miatt. De a bizalom és a tisztelet az, ami ilyenkor eldönti elismerjük-e, vagy néha csak kényszerhelyzet elé állítanak minket?

Abban biztos vagyok, hogy mindenki szereti azt hallani, hogy igazad volt. Egy mondat, de feldobja az embereket, és ezzel egyben elismertük, hogy nem nekünk volt igazunk, azaz tévedtünk, de elvontuk a figyelmet magunkról a másikra….